Ezt a bejegyzést kizárólag azért írom, hogy tesztelhessem az új blogbeállításokat. Megpróbálok bemásolni
néhány rövid részletet is, lássuk, mit tud a rendszer:
néhány rövid részletet is, lássuk, mit tud a rendszer:
Min múlik?
Megütöttem
egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt
reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem
ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha
hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca
másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább
kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet
hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák
közül még ez válik a legjobban.
Általános
érvényű megállapítás tőlem: ha a vita elfajul, általában
megsérül valaki. Az ember pedig már csak olyan, hogy nem szívesen
okoz fájdalmat másoknak, a maga bőrét meg félti. Egy bizonyos
szint felett, természetesen. A menthetetlen és alapból erőszakos
zsigeri agresszívak nem számítanak. Igen, tudom, hogy a föld más
irányba forog és egyre többen hisznek az erőszak
mindenhatóságában, tele a város fiatal és nem is annyira fiatal,
öntelt fickókkal. Itt élek én is, ebben a világban. Itt élt Vas
István is, aki úgy látta a dolgot, hogy 'hiába itt a puszta szó,
akármi szépet sütsz ki, csak a szúrni-vágni-ütni marad ultima
ratio!' Én nem gondolom ilyen rossznak a helyzetet.
Voltak
történelmi korok, amikor az emberek úgy hullottak, mint a legyek,
pedig béke volt nem háború, csak épp sokan hordtak kardot az
oldalukon. És persze kényesek voltak a becsületükre, elég volt
egy görbe pillantás ahhoz, hogy miszlikbe aprítsanak. Más kérdés,
hogy abban az időben, kevés számú kivételtől eltekintve, az
úgynevezett jobb emberek kaszabolták le egymást, hiszen kardot
általában a nemesség tagjai viseltek. Manapság pedig a nemtelenek
munkálkodnak nagy lelkesedéssel egy újabb demográfiai robbanás
megelőzésén, ide értve a politikusokat is. És ha azt mondod,
hogy ők jobb emberek, akkor én azt, hogy menthetetlen vagy. Hogy
lehetne a jobb emberek közé sorolni azt, aki egy létszámát
tekintve meglehetősen szűk csoport érdekeit tartva szem előtt,
háborúba taszítja saját országát, ráadásul olyan rafinált
ideológiát gyártva mindehhez, hogy mire megkapod a behívódat,
már alig várod, hogy sorra kerülj és a lövészárokba
kucorodhass! A nemesség, amint látjuk, nem a kardon múlik. De
ettől én még békés embernek tartom magam.
A
villamoson Bates harmadik háborús regényét, a Vörös sivatagot
olvastam. Nem tudom hányadszor, mert időről időre előveszem.
(Érdekes, hogy a másik kettő nem került a kezembe és soha nem
éreztek késztetést, hogy megvegyem őket, pedig régebben nagy
antikváriumkutató voltam.) A poros ablakra tűzött a nap, volt
vagy harminc fok. A légkondicionáló nyüszít, a zsebkendőnyi
ablakok pedig természetesen nyitva. Izzadtam és tökéletesen
átéreztem Bates hősének kínjait Burmában. Amikor felálltam és
az ajtó felé nyomakodtam, csak homályosan láttam. Mintha
besötétedett volna. Hunyorogtam, arra gondoltam, talán a fehér
papírról visszaverődő napfény tréfálta meg a szemem. Az ajtó
kinyílt és ömleni kezdett az eső, éppen abban a pillanatban,
amikor a járdaszigetre léptem. Arra a következtetésre jutottam,
hogy az égiek direkt szórakoznak velem. Ami akár igaz is lehetne,
ha nem gondolna ugyanerre, velem egy időben legalább száz másik
ember, akik épp leszállnak, esetleg felnyomakodnának a kocsiba az
özönvíz elől menekülve. Ilyenkor vészesen lelassul minden.
Egymást kerülgetjük, egymásba ütközünk és a sor elején
kizárólag lajhármozgásra képesek sétafikálnak. Mire az
aluljáró lépcsőjéhez értem, folyt a víz a hajamról a
szemembe, a könyv a hónom alatt csatakosra ázott, hozzám tapadt a
vizes ing és a nadrágom szára a lábam köré csavarodott, közben
a víz csendesen csordogált a cipőmbe. Szükségem volt egy kávéra
és valami innivalóra. Esőben mindig megszomjazom, és mindig az
esővel indoklom a dolgokat.
Átfurakodtam
az aluljáró biztonságából kifelé leskelődők tömegén. Az
utcára érve beugrottam az árkádsor alá, természetesen ott is
tömeg állt. Sűrű, szinte áthatolhatatlan tömeg. Senki nem
moccant, kénytelen voltam kicsit rásegíteni könyökkel, táskával.
Megoldottam azért.
A
presszó ajtaja becsukva, ez reményekre ad okot, hátha klimatizált
a helyiség. Nem volt az. Nyúlós hőség fogadott, de legalább nem
esett. Lepakoltam a sarokasztalnál, székre a táskámat, asztalra a
könyvet, végül leráztam magamról a felesleges víz pár cseppjét
és mentem a pulthoz. Kávét kértem és hideg ásványvizet.
Kánikula és szomjúság sem elég indok egy sörre, ami csak addig
hűt ameddig iszom, aztán izzadok tőle. Cserébe drága. A
kisasszony visszaküldött az asztalomhoz, mondván: kihozza a
rendelésem, foglaljak helyet nyugodtan.
Pillanatok
alatt megtelt a hely, szemben velem két lány ült le, mindkettő a
stenografica budapestiensis archetípusa, színes mű- vagy valódi
köröm, egyszerű arc, csinos ruha, jó smink és jó frizura, bár
utóbbin a felhőszakadás jelentős pusztítást végzett, de mégis.
Hívhatnám őket budapesti gépírólányoknak is, de az írógép,
akár csak a latin nyelv, rég kiment a divatból. A szomszéd
asztalhoz idősebb, csontos férfi telepedett le, hatvanvalahány
évesnek néztem, nyugdíjas tanárnak, jogtanácsosnak. Zsebkendőt
húzott elő és megtörölte az arcát, a kezeit, aztán a haját is
simogatta egy ideig. Végül rám nézett és lemondóan sóhajtott.
Biccentettem neki, mintegy jelezve, hogy átérzem a helyzetét. A
pultnál feltorlódtak azok, akiknek nem jutott hely egy asztalnál
sem, ismerősökből álló társaság, nagy hangon rendeltek, ki
sört, ki mást. A pultoslány halkan elnézést kért, először a
két gépírónőt szolgálta ki – rostos ivólé nagy pohárban –,
aztán én kaptam meg a kávém és a vizem. A társaság a pultnál
hangoskodott, reklamált és olyan jópofa poénokat sütögetett el,
amik már az én suhanckoromban is szárazak, porosak voltak, mint a
kétszersült. Valaki a söréért reklamált a nyúzott arcú
pultosnlánynál – harmaccorkéremmábazmeg –, a többiek
röhögtek.
–
Hagyd
már, rögtön jön, csak feltartja az a vén buzi.
Nem
lehetett nem meghallani. Az egyetlen megoldás, ha az ember
bebugyolálja magát személyes számkivetettségének problémáiba,
mint aki belebotlott véletlenül a dolgok valóságába, de nem
vette észre. A kisasszony épp a vizemet töltötte ki, a pult felé
nézett, aztán rám, nem szólt semmit, csak elvörösödött.
Illetve inkább pirult. Halványan, épp csak. Megköszöntem a
kedvességét, bólintott és visszament a pulthoz. Kevergettem a
kávém és utánabámultam. Nem igazán őt néztem, inkább a
pultnál állókat, támaszkodókat. Próbáltam kitalálni, melyikük
lehetett a buzizó.
Harminc
körüli fickó volt, ujjatlan fekete póló feszült lógó
sörhasára, az arca borostás. Amikor a tekintetünk összeakadt,
kicsit felvonta a szemöldökét és előrebökte az állt. Mintha
azt kérdezné: – Na mi van? Nyugodtan néztem rá, közben
belekortyoltam a kávémba, letettem a csészét, vizet ittam. A
borostás végül elfordult és odaszólt a pultoslánynak: –
Megkapom végre azt a kurva sört? Kis idő múlva még hozzátette:
– Tolj egy Unicumot is.
Előttem
ott feküdt a könyv, akár olvashattam volna. Nem láttam értelmét,
erősödött a ricsaj, sűrűsödtek az avas poénok, sűrűsödött
a levegő is. Erős, ázott kutyaszag terjengett a levegőben,
odakint meg elállt az eső. Gőzös pára száll fel ilyenkor, amint
kisüt a nap és újra átforrósítja az aszfaltot. Nem számít,
úgyis vizes rajtam a gönc és ott kint legalább rágyújthatok.
Megcéloztam két ember között egy apró rést és odasétáltam a
pulthoz. Kértem a számlát, kisasszony csak bólintott, hogy
jelezze, hallotta.
–
Mi
lenne, ha nem lökdösnél, bazmeg? – Buzizó barátom nem bírt
magával. Biztos voltam benne, hogy hozzá se értem. Lassan felé
fordultam. Nem ránéztem, nem csak a fejem fordítottam, felé
fordultam egészen. – Elnézést kérek – mondtam egészen
nyugodtan, a szemébe nézve. Visszanézett és megvárta amíg
elfordulok, csak akkor emelte fel a hangját.
–
És?
Ezzel el van intézve? Végigöntöttem magamon a sört, köcsög!
Újra
végigmértem, ezúttal alaposabban. Az eső ellenére száraz volt
rajta minden. Sörnek nyomát se láttam. Fölszívta magát, a
mellét kidüllesztette és pislogás nélkül szembenézett velem.
Helyi menő csávó, tájjelegű bokszbajnok, a saját szemétdombján
nyilvánvaló tekintéllyel. A karja vastag, a bicepsze legalább
ötvenes, már vizesedik. Valamikor rendszeresen gyúrhatott, de az
évek és sörök megtették a magukét.
Az
állóháború ilyen esetben ritkán vezet bárhová is, jó felé
pedig soha. Nézzük, mit tehetünk a feszültség oldása érdekében?
–
Még
egyszer elnézést. Ha megengedi, kárpótlásként meghívom egy
italra – mondtam és a pultoslány felé néztem. A kemény fiúnak
érezni kellett volna, hogy itt a kiskapu. Utolsó lehetőség.
Kibúvó. Egérút. De ő nem akart kibúvót, ő épp hogy élni
akart a lehetőséggel. A sors, áldozatként, elé vetett egy
csendes, öregedő balekot, akin leverheti a frusztrációját.
–
Mi
a faszt képzelsz, ki vagy te? Ha inni akarok, majd rendelek
magamnak!
Ezzel
végére is értünk a diplomáciai lehetőségeknek. Azért adtam
neki még egy esélyt, az jár mindenkinek. Hátha ráérez, hogy nem
vagyok sima ügy, pláne nem áldozat. Megvontam a vállam és
valamivel hangosabban csak annyit mondtam: – Ha nem, hát nem. Az
ösztönei nem jeleztek, vagy ha mégis, az agresszivitás elnyomta
az óvatosság motyogását. Jobb keze előrelendült és megmarkolta
az ingemet a bal zsebem felett. Csavart rajta egyet.
–
Mi
a fasz van, vén köcsög?
Kilencven
fokot fordultam jobbra. Vagy kilencvenhármat vagy nyolcvanötöt.
Teljesen mindegy, a lényeg, hogy gyorsan. Így a karja egy kicsit
megcsavarodott. Jobb kézzel megmarkoltam a csuklóját, hogy ne
tudjon elengedni – nem mintha akart volna –, és a bal
könyökömmel erősen rátámaszkodtam az ő könyökére. Egyszerű,
alapfokú anatómiai ismereteken alapuló krav maga technika ez, de
használja az aikido is. Minimális erőfeszítéssel lehet pokoli
fájdalmat okozni.
Roppant
az ízület, a kemény legény szeme kidülledt. Fokoztam a nyomást,
ő pedig megfeszítette a karját. Nagy hiba, azonnal rájött ő is.
Élesen felsikoltott és térdre esett. Pénzt tettem a pultra,
köszöntem és átléptem a térdelő erőművészen. A térdem a
fejének koccant. Nem volt boldog tőle. Azt mondod, érzéketlen
szarházi vagyok? Ez van. Sajnálom.
Amikor
elmentem az asztala mellett, jogász külsejű, sovány férfi
bólintott.
–
Szépen
csinálta.
Nem
tette hozzá, hogy 'ahhoz képest.' Meg tudtam volna ölelni érte.
Ilyen
az élet. Elég egy váratlan zivatar, a hőség. Bajba sodródsz,
pedig csak egy kávét akartál, meg vizet, mert szomjas voltál. A
végén lassan, lehajtott fejjel lépkedsz a gőzölgő járdán,
szívod a cigarettád és szégyelled magad. Mint ha tehetnél
bármiről is. Végiggondolod az egészet újra, és elemzed,
értékeled magad. Mert biztos, hogy el lehetett volna kerülni azt,
ami történt. Persze pontosan tudod, hogy nem lehetett volna. A
szégyen még napokig megmarad benned. Hallgatag leszel, nem beszélsz
az esetről, ha megkérdezik mi történt, csal legyintesz.
Tulajdonképpen semmi. Nem nagy ügy. Újabb kényelmetlen esetet
dobsz egy képzeletbeli gödörbe és nagyon gyorsan betemeted, hogy
ne gondolj rá többet. Ne kínozzon az oktalan
lelkiismeret-furdalás. Ki mondta, hogy a világ – és benne az
ember – tökéletes?
Én
biztosan nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése